P. Horváth Tamás (1967, Pécs) Író, Önkormányzati képviselő, Pécs város Kulturális Bizottságának elnöke. Pécsett él.
A gimnáziumból hamar kirúgták. Ekkor lett szakács. Estin érettségizett, majd a pécsi Jelenkor folyóiratnál dolgozott. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemen diplomázott Irodalom szakon. Az egyetemi évek alatt Szépliteratúrai Ajándék címmel lapot szerkesztett Nyáry Krisztiánnal és Mekis d. Jánossal. Tíz éven át vezette a Café Dante nevű nagykávéházat, mely számtalan irodalmi, képzőművészeti, zenei eseménynek és a POSZT-nak is otthont adott. Első regénye a Tündérváros 2014-ben jelent meg Ezt követték az Öt torony és az A Zsolnay című regények. A trilógia a Zsolnay családról és Pécs városáról beszél.
Az Ötven étel a nagyvilágból című egyetemi szakácskönyv szakmai szerkesztője.
A pécsi közgyűlésbe függetlenként került be, a legtöbb szavazattal.
A József Attila Kör és a Szépírók Társaságának tagja.
Kulturális szervezőként már a negyedik Pécsi Nemzetközi Tangóünnepet szervezi.
Kötetek:
Tündérváros, Zsolnay Miklós titkos élete, 2014 Prae. hu
Öt torony, regényes krónika 2016 Partners-Pécs
A Zsolnay, Egy dinasztia eredete 2019 Prae. hu
Ötven étel a nagyvilágból (Szerk.) PTE, Pécs 2019
Nyáry Krisztián szerint ez a könyv a szellem és a szerelem regénye. A hit és a kételkedés regénye. A nagyvilági és szecessziós Pécs regénye. P. Horváth Tamás megírta szülővárosának legizgalmasabb legendáját, a porcelángyáros Zsolnay Miklós felemelkedésének kalandos történetét.
Közterület – fókuszban a Tettye, Havihegy és a Balokány jelene, jövője
2024. 03. 08.
Vendég: P. Horváth Tamás önkormányzati képviselő, a Kulturális Bizottság elnöke
Közterület – a Zsolnayak szerepétől a Vince utcai parkolásig
2023. 05. 12.
Vendég: P. Horváth Tamás önkormányzati képviselő, Pécs MJV Kulturális Bizottság elnöke.
Zsolnay-mánia – interjú P. Horváth Tamással
2020.06.16 — Szerző: Jónás Ágnes
P. Horváth Tamás éveken át megszállottan kutatta a Zsolnay-família legendákkal övezett történetét. Munkájának gyümölcse 3 kisregény lett, legutóbbi A Zsolnay – Egy dinasztia eredete címmel látott napvilágot a Prae Kiadó gondozásában – a szerzőt e nagyszabású vállalkozás nehézségeiről is kérdeztük.
P. Horváth Tamás
Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki a Zsolnay-dinasztia és -örökség feltérképezésére vállalkozik. Mi motiválta önt a Zsolnayakról szóló történetek megírásában?
Pécsett a szomszédunkban lakott Gellér Brúnó István Munkácsy-díjas képzőművész-szobrász, aki 1978-tól olyan egyéni mitológiát, egy nem létező ősi kultúrát teremtett meg, amelyet a Növekvő Városnak nevezett, és annak archeológiai feltárását, néprajzi, kultúrtörténeti feldolgozását alkotta meg képekben, szobrokban és szövegekben. Tizenhárom éves voltam ekkoriban. Brúnó egy nap kitalálta, hogy rólam is készít egy gipszszobrot, mintha egy régészeti sírlelet lennék. Hosszú munka volt, és a végén annyi gipszmaradványt, festéket és olyan nagy rumlit hagytunk magunk után, hogy ekkor döntöttem el, író leszek, mondván, az kevesebb felfordulással jár, elég egy írógép. Innentől kezdve ahhoz is tartottam magam, hogy író vagyok, jóllehet akkoriban még egy sort sem írtam. Olvasni persze nagyon szerettem, noha annak idején politikai okokból kirúgtak a gimnáziumból. Elmentem szakácsnak, és végül esti tagozaton le tudtam érettségizni. Egyetemre akartam menni, de – az előbbihez hasonló okokból – oda sem vettek fel elsőre. Miután a kommunizmus ideje leáldozott, felvételt nyertem a Janus Pannonius Tudományegyetemre.
Ekkoriban kezdett izgatni Zsolnayék szabadkőművessége: sok legenda keringett ugyanis erről a városban, de csak a Zsolnay Vilmos szobrán levő szimbólumok – derékszög, körző és három pont – utaltak rá tényszerűen. Gondoltam, utánanézek a dolognak.
Miután 1950-ben betiltották a rendet, az iratok az Országos Levéltárba kerültek. Felmentem Pestre, kutatni kezdtem, de nemcsak levéltárban, hanem könyvtárakban is. Szigeti Csaba irodalomtörténésztől megkaptam a Szabadkőműves iratok leltárának jegyzékét, így könnyebb volt keresni a poros kötegek között. Az Idegen keleteken lakó testvérekjegyzékében találtam bizonyítékot Zsolnay Miklós bécsi szabadkőműves működéséről. Valahogy így indult a dolog.
Hogyhogy a regényforma mellett döntött? Tanulmányírás ötlete fel se merült?
Azt gondoltam, hogy ha megírom ezt a történetet egy szaklapban, akkor jó, ha öten hátba veregetnek érte. Ennél azért nagyobb visszhangot szerettem volna – így született meg a Tündérváros című regény. Szinte kifolyt belőlem a történet, a felét közel egy hét alatt megírtam. Az egyetemen sokat nevettünk azon a mondaton, hogy „a szöveg megírja saját magát”, de tapasztalatból mondom: ez az igazság. Eztán következett az Öt torony, majd a Zsolnay Vilmos életét és munkásságát bemutató A Zsolnay – Egy dinasztia eredete.Bár ez a trilógia utolsó része, időrendben a kezdeteket regéli el, a 19. század közepi és századfordulós Pécset: annak sztoriját, hogy hogyan alapozta meg e jeles dinasztia nem csupán saját vagyonát és világhírét a kerámiagyárral, hanem a teljes közösség és város gazdasági, kereskedelmi és kulturális fejlődését.
Milyen Zsolnay Vilmost ismerhet meg az olvasó?
Vilmos festőművész szeretett volna lenni, de művészi lelkesedését szülei elnyomták – mindenáron kereskedőt akartak belőle faragni. Ő fejet hajtott az akarat előtt, és belátta, hogy kizárólag művészetből nem tud majd megélni. A regényben a szemünk előtt válik kockázatvállaló, sikeres üzletemberré, mindeközben a középkorias kisvárosból megszületik a Dunántúl gyorsan fejlődő ipari és kulturális központja. Vilmos 1852-ben hozta létre családi vállalkozását, amit később kisebbik fiára, Miklósra hagyott. Fontosnak tartotta az új kerámiaanyagok kifejlesztését. Találmányát, a fagyálló pirogránitot a kor legnagyobb építészei használták épületkerámiaként.
Három könyve, azaz három „gyereke” van. Nehéz lehet kedvencet kiválasztani, de azért bizonyára van olyan karakter és kötet, amelyik különösen kedves a szívének.
A legközelebb hozzám a második könyv, az Öt torony áll. Időben is az van hozzánk a legközelebb, és ott már felbukkannak olyan személyek, akiket akár én is ismerhettem. Ami a szereplőket illeti: Zsolnay Miklós számomra a legkedvesebb figura. Életútja rendkívül kalandos. Az üzlet, a kereskedelem művésze volt. A nőügyei elképesztőek: szinte bújtatták a lányokat előle a szülők, a nők meg azért titokban vágytak arra, hogy a közelében lehessenek.
„A fenyő-, levendula- és szamócaillatú hűvös kertben a ház mögött, az arizoniai cédrus és egy nagy platán árnyékában ült a társaság szombat délután Pintér Jánoséknál. A terített vörösfenyő asztalokig elhallatszott az aranyhalas medencében csurgó víz halk csobogása.” Az idézet a Tündérvárosból való, és jól mutatja, hogy Jókaihoz hasonlóan ízes a nyelvezete. Ez sokat hozzátesz ehhez a 19. századi történethez, hiszen az olvasó könnyedén tud azonosulni a regénybeli világgal és a szereplőkkel, a gasztronómiai leírások pedig még tovább fokozzák a befogadói élményt, például: „A vacsora tárkonyos fácánragulevessel kezdődött, majd erdei gombákkal és somlekvárral tálalt fácánmellel folytatódott, főételnek sült szarvashátszínt tálaltak paprikás gesztenyemártásban…”
Már a Tündérvárosban is előre megfontolt gasztronómiai szándék vezérelt. Még a nagy orosz remekművekben sem részletezik a nagy lakomákat, és a magyar irodalomban is alig akad ilyesmire példa – kivétel ez alól Krúdy. Mivel nekem volt egy ún. séfkanyar az életemben, volt miből meríteni. A pécsi Vasváry család egyik tagja gyermekkorától haláláig vezetett naplót. Azt is beleírta, miket evett hétközben, a családi és közösségi ünnepeken. Megszereztem, így lett egy autentikus forrásom, amelyet alapul vettem a gasztronómiai leírásokhoz.
Mi volt a legnagyobb kihívás az írás során?
Amikor megakadtam, a valóság a segítségemre sietett: elmentem könyvtárba, levéltárba. Elég volt utánanézni a konkrétumoknak, és jött újra az alkotói lendület. Egyébként az életrajzi adatok, a gyár- és a helytörténet mind valós, megismerhető tényeken alapuló adat, mindegyik regényben van azonban egy fikciós szál, amely összefűzi az eseményeket, Pécs városának, a Zsolnay-gyárnak és a hozzá kötődő embereknek a történetét. Nehézség volt, hogy elképzeljek egy olvasót, akinek a művem írom.
Próbáltam olyasvalakit látni a lelki szemeim előtt, aki nem pécsi és nem bölcsész, vagyis valóban olvasóbarát, minél szélesebb réteg számára befogadható történeteket akartam írni.
Sikerült is, hiszen a Tündérváros ból már többször kellett újranyomni: több mint nyolcezer kötet körül van az eladás, ami nagyon jónak számít.
Látom, hogy a fiatalokat is beszippantja a történet. Egy fiatal történész lány odajött hozzám az egyik előadásom végén, és elárulta, hogy a szakdolgozatát miattam, az én könyveim miatt írja az 1907-es pécsi Országos Kiállításról.
Mi a következő könyvének a témája?
A kisregény egy, az Öt torony előkészítő kutatásai során elém bukkanó, de a könyvben végül nem szereplő zsidó származású, sokak által szeretett ének–olasz szakos pécsi katolikus tanítónőről szólna, akit elhurcoltak Auschwitzba, és aki sose jött onnan haza. Egészen hátborzongató történet.
Mióta okostelefonok és blogoldalak léteznek, jóformán mindenki író és fotós. Vagyis annak nevezi magát. A dilettantizmust elkerülendő, milyen tanácsokat adna kezdő íróknak?
Mindig mulatok az írókurzusokon – nem értem, mi hasznuk. Azt vallom, hogy először mindig kell legyen egy téma, ami az embert nem hagyja nyugodni. Ha a téma megvan, akkor a forma is megtalálja az embert. Persze, meg lehet tanulni, milyen a szerkezete egy szonettnek vagy egy kisregénynek, de muszáj megtölteni szavakkal, tartalommal. Az elmúlt évek bizonyították, hogy én regényterjedelemben mozgom otthonosan. Múltkor kértek tőlem egy rövid újságcikket – na, hát azon vért izzadtam! A rövid terjedelem nem az én terepem.
A teljes beszélgetésünket átitatta Baranya megye székhelyének, Pécsnek az atmoszférája. Miért ajánlaná ezt a várost külföldieknek és pestieknek?
Pécs a maga mediterrán, polgári hangulatával olyan, mintha egy másik világba csöppenne az ember.
Pécs hátat fordít az országnak: az Isztria-félsziget és Velence felé néz. Három borvidék közepén helyezkedik el, és önálló, saját kultúrával bír.
A Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) „csupán” egy kis szelet, amelynek a Dante Kávéházam emblematikus helyszíne volt annak idején. Büszkék lehetünk többek között a hatvanas évek óta világhírű Pécsi Balettre, a Zsolnay Negyedre, de említésre méltó a pécsi képzőművészet is: a siklósi-villányi alkotótelep számos zseniális szobrászt nevelt ki. Itt tekinthető meg Csontváry legnagyobb gyűjteménye is. Az ókori római sírkamrák a világörökség részei, és itt működik a legrégebbi magyar irodalmi lap, a Jelenkor. Általánosságban elmondható, hogy ritka, hogy valaki Pécsről felköltözik Pestre, az emberek ugyanis szeretnek itt élni. Ráadásul mivel hegyre épült városról van szó, nagyon szép a pécsi nők lába, mert folyton felfelé gyalogolnak!