Az egyensúly – Egy karácsonyi történet
Ennél szubjektívebb, aktuálisabb, helyibb és furán karácsonyibb történetet aligha lehet elképzelni. Az események egy része valóban megtörtént, minden más a szerző-főszereplő fantáziájának szüleménye, hiszen ez sem más, mint egy karácsonyi történet Pécsről, a Szabad Pécs ünnepi sorozatának részeként. Fogadják szeretettel P. Horváth Tamás írását.
Még egészen kisfiú volt, mikor elkezdte a seftelést. A nagyvásártér mellett laktak. Az anyja rábízott pénzéből – valamilyen befizetnivalóból – az egyik vasárnap reggel vett egy öreg, de szép rádiót. Dél körül tetemes haszonnal már el is adta egy vidéki lókereskedőnek. Rettenetesen izgult, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Az üzleti siker azonban nyomtalanul elfeledtette vele a kétségeit. Attól fogva minden vasárnap kijárt a vásárba. Egyszer sem hibázott. Egyre nagyobb üzleteket kötött. Mire elvégezte a gimnáziumot, már tetemes tőkével rendelkezett. Persze nemcsak pénze volt, hanem emberismerete és kapcsolatai is a nem egészen törvényes világban. Ismerte a valutázókat, az autóneppereket, a régiségkereskedőket, ékszerészeket, órásokat. A szélhámosokat, tolvajokat és orgazdákat. Ezekkel nem barátkozott, csak eladott nekik néha ezt-azt. Még a nagy ponyvás szekereken táborozó ravasz cigányok sem tudták átverni.
Az érettségi után úgy döntött, nem megy Németországba autókat behozni, hanem felvételizett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. A tudományos szocializmus és a szocializmus politikai gazdaságtana ugyan nem érdekelte, de a pénzügyek és a külkereskedelem, az impexek kiváltságos világa annál inkább. Egyre jobban belelátott ebbe az egyszerű halandók elől elzárt világba, de a pártba nem lépett be. Valahogy megérezte a változás szelét. És jól érezte, a rendszerváltozás zűrzavaros évei elkezdődtek.
A kétezres évek elején, mikor már mindene megvolt – nagy kocsi, kényelmes ház csendes környéken, néhány luxusutazás, szerető feleség, szép család ?elhatározta, hogy elhagyja a sötétszürke gazdaságot, ezen túl csak törvényes üzleteket bonyolít, és pontosan fizeti a közterheket. Új cégeket alapított és elvégezte a jogi egyetemet. A döntés jónak bizonyult. Az első multinacionális vállalat megrendelését követte a többi nagy világcég. Beszállító és exportőr lett egy igen fontos gazdasági szektorba. Több mint ezer embert foglalkoztatott. Emberei a telephelyeken rakodták, hegesztették, szerelték, összerakták, csomagolták az árut. Cégeinek vadonatúj és hipermodern székházában karcsú titkárnők főzték a kávét, nagy tudású jogászok fogalmazták a szerződéseit, vámszakértők és HR-esek rituális jeleket írtak az űrlapok rubrikáiba és számítógépeikbe, miközben ő az irodájában szivarozott, és egy kicsit, bár magának sem merte bevallani – unatkozott.
Egy őszi délután a felesége, egy titokzatos bölcsészlány lelkendezve adott egy könyvet a kezébe.
- Ezt el kell olvasnod, ha jót akarsz magadnak – mondta őszinte meggyőződéssel.
- Hogyhogy, te már olvastad? – kérdezte gyanakodva. – Évek óta nem olvasol semmit.
- Igen, szakmai ártalom, de ez egy fontos remekmű. Majdnem rólad szól – válaszolt a felesége.
- Jó, majd elolvasom.
Nem nagyon szeretett olvasni, főleg mióta szemüveget kellett viselnie, hogy az egyre apróbb betűk hieroglifái visszaváltozzanak olvasható szöveggé. Kicsit fanyalogva olvasott bele, de azután már nem tudta letenni. Olvasás közben megéhezett, de csak egy sört ivott, hogy ne szakadjon meg az élvezet. Reggel lett, mire befejezte. Az új információk zsongtak a fejében. Rájött, hogy nem is ismeri a várost, ahol lakik. Egy-két név ismerős volt az utcanév táblákról, akik most hús-vér emberekké változtak át a könyvön keresztül. A katarzis mély volt és valódi. Megváltozott az élete. Autóval bejárta a regény helyszíneit, bemászott néhány romos házba, térképeket rajzolt és családfákat. Azon gondolkozott, megvásárolja a főtéren rég üresen álló hotelt, a regény egy fontos helyszínét, de ügyvédei lebeszélték a vendéglátóipar sötét mocsaraiban való bolyongásról. Hónapokig a könyv hatása alatt volt, úgy érezte, új lendületet kapott az élete.
Ebben az időben a könyv szerzője szakácsként dolgozott egy iskolai menzán. Régen a gimnáziumból kirúgták a kommunisták, mert nem illeszkedett a rendszerbe, nem volt hajlandó belépni a KISZ-be,és egy ellenzéki szervezetet propagált. Akkor végezte el a szakácsiskolát, hogy majd elmegy hajószakácsnak, és jól itt hagyja a későkádári Magyarországot. De nem így történt. A rendszerváltás évei alatt leérettségizett, majd a helyi irodalmi lapnál dolgozott, míg fel nem vették az egyetemre. Az irodalom szak elvégzése után egy nagykávéházat üzemeltetett, ahol az egész város és később a fél ország mulatozott. Híres és jó hely volt. De aztán a szerencse elpártolt tőle, és ő sem akart már kocsmáros lenni. Könyveket akart írni. Ki akarta próbálni az egyetemen tanultakat, a bevált módszereket és a kísérleti szövegkészítést. Első könyve nem várt sikert hozott. De akkorát mégsem, hogy népes családját el tudja tartani. Visszatért hát eredeti szakmájához. Nem egy szállodában vagy étteremben helyezkedett el, ahogy tudása azt megengedte volna, hanem a menzán. A menzán nem kellett éjszakázni és hétvégén dolgozni, így írhatott és a gyerekeit is látta.
A szerző egyetemi barátai egy civil alapítványt működtettek, mikor a városháza fura urai kiátkozták őket a társadalomból és ellenségnek nyilvánították őket. A polgárok tüntetést szerveztek, ahol a szerző felszólalt és elsorolta városának néhány valódi problémáját.
Másnap hívatta az igazgató. A szerző azt gondolta,valamelyik karácsonyi ünnepség fogadását vagy valami szakmai dolgot akar megbeszélni vele, ahogy néha eddig is tette. A közvetlen viszony, most mintha nem lett volna a régi. Az igazgató telefonon berendelte a főkönyvelőt is az irodába. Mikor megérkezett, egy hosszú monológba kezdett, aminek a lényege az volt, hogy nincs többé helye a menzán, ki van rúgva. Mikor a főkönyvelő kiment, megkérdezte tőle:
- Ez a tüntetésen elmondott beszéd miatt van? – erre némán bólintott az igazgató.
Az esetet megírta az ellenzéki újság, kikerült a facebookra, még a tv híradók is beszámoltak, híre ment.
Az író meg volt döbbenve, és el volt keseredve. Nem nagyon tudta, hogyan tovább. Nem tudta, mihez kezdjen. Félt, hogy le kell mondjon az írásról, mehet vissza egy étterembe robotolni, éjszakázni. Ha egyáltalán fölveszik még valahova, ilyen ellenszélben.
Karácsony napja előtt történt a csoda. Privát üzenet érkezett a telefonjára.
?Tisztelt Horváth Úr! Kedves Tamás! Nem tudom, hogy főz – de azt igen, hogy ír. Amit írt, azzal örömet szerzett, nekem, és annak a több tucatnyi ismerősömnek, akit megajándékoztam művével. Nekem meglepetés volt olvasni a városról, ahol élek, és ajándék a történet. Gyermekeimet arra tanítom, hogy a vélemény szabad, mert szüleimtől én is ezt tanultam. Gyermekeimet arra tanítom, hogy akinek van, adjon, aki tud, tegyen. Gyermekeimet arra tanítom, hogy tetteinkért felelősséggel tartozunk. Önnek is vannak gyermekei – ami a legnagyobb felelősségek egyike.
A mi kultúrkörünkben ez az időszak a csodákról és az ajándékokról, meglepetésekről szól. Nem ismerem Önt, sem családját, sem helyzetét, ennek ellenére, ismeretlenként szeretném Önt meglepni. Amennyiben szükségét érzi, amennyiben ez segítség Önnek, a holnapi nappal kezdődően, ugyanazzal a fizetéssel, amit korábbi munkahelyén kapott, munkaszerződést ajánlok Önnek. Amennyiben ez a lehetőség érdekes az Ön számára, kérem közvetlenül, telefonon keressen meg. Ma nagyjából 23 óráig, holnap egész nap elérhető vagyok. Nem kérem, hogy levelem maradjon titokban, de azt igen, hogy névvel, elérhetőséggel közösségi médiában ne legyen megosztva, és ugyan így, média nyilvánosságot ne kapjon. Ajánlatom annak az ajándéknak, és örömnek a viszonzása, amit Öntől kaptam, és azért teszem, hogy gyermekeimnek továbbra is azt taníthassam, amit nekem tanítottak. Tisztelettel üdvözlöm. Aláírás.?
Először azt gondolta, valami rossz tréfát űznek vele a digitális trollok. De a szöveg őszintének tűnt, összeszedte hát a bátorságát és felhívta a megadott számot. Alig tudott szóhoz jutni a megdöbbenéstől. Leesett állal hallgatta a vonal túlsó felét. Mély hang, átgondolt rövid mondatok. Kívülről, majd felülről látta magát és a szobáját, a házukat, a karácsonyi pompába öltözött utcákat, tereket és az ismeretlent. Mintha egy angyal vitte volna magával a város fölé. A karácsonyi csodát élhette át, ahogy az Isten fia megszületik az emberek között. Az ünnep szinte testet öltött. Alig tudta megbeszélni a másnapi találkozót. Már nem voltak kétségei.
Hosszasan beszélgettek a tágas igazgatói irodában. Egy hatalmas csónakot formázó, szépen munkált ébenfa dohányzóasztal mellett. A szerző köszönetet mondott, mint mecénásnak, a Medicieket emlegette, de az igazgató megkérte, hogy ne nevezze így.
- Ez nem mecenatúra. Ki kell egyensúlyozni a világot. Jin-Jang, jó-rossz, sötétség és fény. Ön nagy örömet szerzett nekem, én ezt most megpróbálom visszaadni. Egyensúlyt teremteni.
Van aki így nevezi. Egyensúly. Van aki úgy, Karácsony.